3.5 fejezet

Köszönöm szépen a pipákat és a feliratkozókat, elképesztően hálás vagyok! Meg is hoztam (bár csak jó idő után, mert egy minimálissal normálisabb méretű résszel szerettem volna készülni) az újabb feledik fejezetet, jó szórakozást. Kíváncsi lennék, még a következő normál fejezet előtt, hogy ki mit gondol, mi történhetett. Minden válasznak örülnék. De nem is papolok tovább, jó olvasást!

Az öngyilkossági kísérletem fordulatot hozott az életembe. Kaptam az otthon vezetőségétől egy telefont, amin folyton elérhettek, amivel éltek is, ha épp megpróbáltam volna ellógni a pszichológussal való beszélgetésemet. Így utólag belegondolva jövök csak rá, hogy maga a harmadik pszichológus, akihez járok. Jó, most maga jár hozzám, nem pedig fordítva és ezúttal a jövőm is múlik a beszélgetéseken, de azért a lényeg ugyanaz… Ó, persze, tudom, hogy maga nem olyan pszichológus és folytatom a történetet, ne nézzen így rám.

Az iskolában másképp néztek rám. Továbbra sem lettem senki kedvence, félre ne értse. De mások lettek a szekálások, a tekintetek és a megjegyzések. Az utóbbiak kezdetben csak a hátam mögött hangzottak el, épp annyira hangosan csak, hogy halljam őket, de olyan gúnnyal és elítéléssel, ami bőven kárpótolta a hangerőt. A tanárok is aggódás mögé rejtették szánalmukat, nehogy ők legyenek azok, akiknek a hibája lesz a következő kísérletem. Mert senki sem akarná, hogy hibáztatni lehessen őket a viselkedésükért, hogy véletlen talán mardossa a bűntudat őket. Nem mintha ez engem zavart volna. Legalább eggyel kevesebb dolog volt, amit figyelmen kívül kellett hagynom.

Ugyanis, ezek mellett egy sokkal nagyobb változás is belépett az életembe. Ez pedig Andy volt. Tudom, hogy korábban is jelen volt, de ekkor egy csapásra más lett vele a kapcsolatom. Abbahagyta a flörtölést, nem is szólt hozzám, sőt a jellegzetes vigyorával se tüntetett ki. Ezt a többi lány úgy értelmezte, megunt engem, így békén hagytak. Ettől pedig megkönnyebbültem. Újabb problémával kevesebb. Helyette viszont mást talált ki, bár beletelt egy-két napba, míg rájöttem, ő áll mögötte. Az első napon, ahogy kinyitottam a szekrényemet, hogy kivegyek pár könyvet, egy cetli hullott ki a történelemkönyv és a matekfüzet közül. Egy rövid idézet állt rajta, aminek a lényege az volt, az életben mindig megvannak a szép dolgok, csak észre kell vennünk őket. Azonnal körülnéztem a folyosón, mégis kinek a műve volt ez, de senki sem nézett rám, így ötletem sem volt, hiszen Andy volt az egyetlen esélyes, de ahogy bántam vele, nem vártam ilyesmire. Másnap a szekrényemben egy újabb cetli volt, ami egy angol dolgozatra figyelmeztetett, így felkészültem rá munka alatt.

Ez így folytatódott, bár nem mindig cetli volt ott, időnként egy apró cukor vagy más apróság, amire szükségem lehetett, vagy amik feldobhatták a napomat. Mindegyik kivétel nélkül olyan volt, amihez ismernie kell engem az illetőnek, ebből jöttem végül rá, hogy ki volt a felelős mindezért. Meg az is igen árulkodó volt, hogy harmadik nap, amikor elmentem mellette, megkérdezte, hogy sikerült a dolgozat.

Az apróságokon és néha egy-két szón kívül semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelném. Bár eleinte ez üdítő volt, egy idő után elkezdett idegesíteni, így egyre többször kerestem én is őt a szememmel és egyre gyakrabban kaptam azon is magam, hogy róla gondolkozom. Ez pedig irtózatosan bosszantott. Mármint érti, ugye? Nem értettem, mi folyik velem. Sosem voltam korábban úgy istenigazából szerelmes. Volt olyan srác, akiről azt mondtam, hogy igen, ő aztán helyes, de utóbb mindegyikről kiderült, hogy bunkó. Róla pedig tudtam, hogy nem bunkó és azt is be kellett vallanom, hogy nagyon jól nézett ki. Ezek mellett pedig igenis érdekelt, hogy miért nem érdeklem. Mert hiába mondtam neki, hogy tűnjön el, olyannak gondoltam, aki tovább küzd egy lányért, ha arról van szó. Mint utólag ez egyértelmű, ő így küzdött értem, de persze én ezt akkor nem is sejtettem.

Így történt végül, hogy fél év után lépésre szántam el magam. Nem kell semmi drasztikusra gondolni, csak az egyik levelére, amiben egy dolgozatra figyelmeztetett (az ilyenek gyakoriak voltak), választ dobtam be hozzá. Bár ha látta volna az arckifejezését, mint meglátta a levelet, maga is eldobta volna az agyát. Annyira meglepődött, hogy muszáj volt felnevetnem, amit persze egyből kiszúrt. Igazából innentől kezdve mondhatjuk azt, hogy új szintre lépett a kapcsolatunk. Mert akkortól az ajándékozás nem egyoldalú volt, hanem inkább levelezéssé fajult, bár én még nagyobb dolgot továbbra sem tudtam bejuttatni hozzá. Utólag kiderült, ő is csak azért tudta ezt megtenni, mert lefizette a gondnokot, ami nekem eszembe se jutott. Ebből azért látszik, hogy legtöbbször nem egy rugóra járt az agyunk.

Hogy mentsem a férfiúi becsületét, be kell vallanom, hogy a kapcsolatunkat ténylegesen elindító döntésre ő szánta el magát. Két héttel a ballagásuk előtt szakított az aktuális barátnőjével, Mitzy-vel, akivel együtt dolgoztam és aki mindig is neheztelt rám emiatt. Akkor annyira ki is volt borulva, hogy még egyes barátnői is jobbnak látták, ha kerülik. De engem a dolognak nem ez a része foglalkoztatott igazán. Tudni akartam, hogy Andy mégis mit tervez ezután. Mert a levelezésünk még teljesen ártatlan volt, annak ellenére, hogy már részemről is szerepet játszottak az érzelmek. Innentől viszont semmi lelkiismereti gátja nem volt annak, hogy történjen is valami. Ő azonban ezután egy hétig nem lépett semmit, a gimis éveinek vége a nyakunkban volt és én pedig összezavarodtam. Folyton az járt a fejemben, mi van, ha ezt mégsem miattam tette. Ha neki ez az egész levelezés csak a kapcsolatunk lezárására kellett, hogy én is megkedveljem őt és jó hangulatban váljunk el. Ha van egy másik lány, aki nem akadt ki rá, aki nem utasította vissza őt, aki elpirult a bókjain és nem pedig leöntötte turmixszal, akivel a gimi után közös jövőt tervez. Egy gyengébb pillanatomban még az is felmerült bennem, hogy csak meg akarta kedveltetni velem magát, hogy visszaadja azt, amit én adtam neki. Mint ahogy az sejthető, egyik tévképzetem sem vált valóra. Egyszerűen csak azt akarta, hogy kicsit lecsendesüljenek a kedélyek, hogy a kapcsolatunk tiszta lappal indulhasson, hogy legyen esélye tökéletesnek lennie.

Persze nem lett tökéletes, még ha mindketten erre is vágytunk. Veszekedtünk is, mert ő nem értette meg, miért nem vagyok képes jóban lenni a zenekar tagjaival, én pedig azt nem, hogy miért erőlteti ezt annyira, vagy miért is szeretné, ha hirtelen én is mindenki jó barátja lennék, mint ő. Sokáig nem jutottunk semmire sem, mert az én aszociálisságom az ő szemében elfogadhatatlan volt, nem értette, miért jó ez nekem, én pedig rengetegszer a fejéhez vágtam, hogy belé vagyok szerelmes, nem pedig a bandatagokba vagy más barátaiba. Emellett engem idegesített, hogy a lányok még mindig a nyakára járnak, ő pedig bár nem flörtöl velük, mégsem képtelen megmondani nekik, hogy hagyják békén, hiszen barátnője van vagy mi, őt pedig az, hogy a munkaruhám miatt túl sokan megnéznek engem a bárba. Így tehát féltékenykedtünk egymásra, rengetegszer ordítoztunk, vágtam a fejéhez tárgyakat is, amire reakcióul ő az ajtókat csapkodta, majd otthagyott engem. De minden egyes alkalommal kibékültünk és sikerült megoldani a problémákat, vagy legalább túllépni rajtuk. Mert mégis csak szerelmesek voltunk egymásba és a veszekedésekkel járó szenvedélyesség fel is pezsdítette a kapcsolatunkat.

Így bár tényleg nem volt hibátlan, az első csóktól pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ami pedig maga sem volt tökéletes. Kissé ügyetlen volt, mert habár neki voltak korábbi barátnői, nekem az volt életem első csókja meg kissé ideges és zavart, mert mindketten izgultunk. Voltak sokkal élvezetesebb, finomabb vagy pont hogy szenvedélyesebb csókjaink is ennél, olyanok amiktől elállt a lélegzetem vagy könnybe lábadt a szemem, de ez mégis kiemelkedik közülük. Mert bár tényleg lehetett volna sokkal jobb is, mégis érezni lehetett, hogy ennek jelentősége van. Pont mint annyi évvel később az utolsó csókunknak.

3. Fejezet

Szóval itt lenne a régóta halogatott harmadik fejezet, amit igazából azért nem akartam hozni, mert egy olyan kritikás blogra jelentkeztem, ahova így nem biztos, hogy beférek már, de aztán rájöttem, már ideje lenne ennek a résznek. Úgyhogy köszönöm a kommentelőknek és a feliratkozóknak és itt van a rész, nem papolok tovább.

Sosem viselt fehéret. Nála ez amolyan elvi kérdés volt. A fehér túl tiszta volt, túl hibátlan, túl ártatlan, túl előkelő. Rá pedig ezek közül saját megítélése szerint egyik sem volt igaz. Ő túl goromba volt, túl bűnös, túl alávaló, akár egy korcs.

Furcsamód, Andy-től mindig liliomokat kapott ajándékba, aki nem így vélekedett a lányról. Az a medál, amin egy liliom és egy gitár volt, mindig a nyakában függött, amit az első karácsonyukra a fiútól kapott, de mindig elrejtve a ruhája alá, hogy így védje a világtól.

Azon a napon viszont, amikor elviharzott a munkahelyéről, hogy találkozzon a barátjával, egy fehér, rövid ruhát vett fel, egy fehér topánkával és a nyakláncát szabadon hagyta. Az általában kuszán álló vörös haját ezúttal elegáns kontyba rendezte, sőt, még egy lógós fehér fülbevalót is rakott a fülébe. Ez az egyik legfontosabb napnak ígérkezett az életében, ő pedig tökéletes akart lenni. Épp ezért is sietett, mert bár az általános vélekedés szerint nem árt, ha késik pár percet a lány, hogy nagyobb benyomást keltsen, ő egy percet se akart késlekedni. Meg aztán, mikor is törődött ő azzal, mi a társadalom véleménye?

Így aztán nem sokon múlt, hogy nagy rohanásában nem találta el a ruháját egy felé száguldó focilabda, amely elől még az utolsó pillanatban elhajolt. De ezzel sem úszta meg simán az esetet, ugyanis bár a labda a ruháját nem találta el, a precíz kontyát igen, ami ennek hála szétesett. Magában káromkodott egyet, mikor rájött, nem tudja helyrehozni a haját, majd indult volna tovább, de észrevette, hogy ami előbb fejen találta, most a parkban lévő tóban van és egy hét év körüli kisfiú próbálja kihalászni. Hogy megakadályozza az újabb balesetet, amit a labda számlájára lehet írni, elkapta a kisfiú derekát, elrántotta onnan, majd kivette helyette a labdát. A kisfiú kérdő tekintete láttán csak rákacsintott és továbbment. Mégis csak az ő napja volt, nem hagyhatta elrontani egy ilyen aprósággal.

Ahogy a fához ért, a nevető Andy-t látta meg, aki egészen addig végigkövette a tekintetével, miként válik áldozattá majd megmentővé a barátnője.

– Mi olyan mulatságos? Ennyire nevetségesen nézek ki? – szólt oda a lány játékosan, de hangjának volt egy alig észrevehető éle, amiből a fiú tudta, igenis fontos neki a véleménye.

– Nem mernék a kinézeteden nevetni, mert erősebb vagy nálam és az igazat megvallva gyönyörű is. Sokkal jobban áll neked, hogy ki van engedve a hajad – kezdett el játszani Bloom kibomlott tincseivel, majd kezei a lány nyakára csúsztak és odahúzta magához egy csókra.

– Komolyan Andy, nem értem, miért nem csaptak még le a kezemről a gruppik – szólt fel a csók után levegőért kapkodva Bloom. – Isteni a hangod, amin gyönyörű számokat énekelsz és elbűvölő bókokat mondasz, remekül gitározol és észveszejtően csókolsz, hogy a többiről még csak ne is beszéljünk.

– Hagynám én magamat lecsapni a kezedről? Egy ilyen gyönyörű kézről? – fogta meg finoman a lány hosszú ujjait. – Az igazság szerint inkább nyomot is hagynék rajta, hogy tudják, hozzám tartozik. Na jó, ami azt illeti, legszívesebben egy táblát akasztanék a nyakadba, hogy „Barátom van, ne közelíts, különben Andy kinyír!”. Vagy esetleg „Andy-é” feliratos pólót adnék rád. Igaz, ha teljesen őszinte akarnék lenni, azt mondanám, szívem szerint bezárnálak egy szobába, hogy elrejtselek mindenki elől, de nem akarlak elijeszteni. Meg a többi mód is elég furcsa lenne. – Elgondolkodó arcán és eszmefuttatásán Bloom felnevetett. – Szóval megengeded, hogy ezt a gyűrűt az ujjadra húzzam végre, hogy egy lépéssel közelebb jussunk ahhoz, hogy az állam és az egész világ szemében összetartozók legyünk?

– Biztos ezt akarod? – komorult el hirtelen a lány, habár egészen idáig erre várt ő is. – Most még meggondolhatod magad, ez a papírgyűrű nem jelent semmi elkötelezettséget. Találhatnál nálam szebb, okosabb, jobb állású, célratörőbb, optimistább, mosolygósabb, zeneileg műveltebb, jobb hangú, normálisabb lányt is. Mert én csak egy zabolátlan, gyermekotthonban felnőtt, pesszimista, késsel jól bánó, részben házias, komor lány vagyok.

– Az én szememben csak egy lány vagy, aki nem hajlandó igent mondani, hiába könyörög neki a barátja. – Barátnője szúrós tekintetére azonban folytatta. – Istenem, te vagy a legmakacsabb ember, akit valaha ismertem! Nekem te vagy a legfontosabb, nem más, én téged szeretlek, nem mást. Szóval válaszolnál végre, vagy megkérjem inkább a homokozóban játszó kislányt, mert kezdem úgy érezni, ő igent mondana és még a szülei beleegyezését is hamarabb megkapnám, mint a te válaszodat?!

– Borzasztóan türelmetlen vagy, mondták már? De ha annyira akarod, igen. Húzd azt a gyűrűt fel, leszek a feleséged. De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – tette végül mégis hozzá.

– Nem mondom – suttogta Andy halkan, ahogy a gyűrűt felhúzta a lány ujjára a papír gyűrű mellé.

Innentől viszont az események hirtelen nagyon felgyorsultak. Az egyik pillanatban még Bloom jó friss menyasszony módjára vőlegénye nyakába ugrott, hogy egy nagy csókot adhasson neki az eljegyzésük megpecsételésére. A következőben viszont már mindketten a földön feküdtek, és egy rémült sikoly nyomta el a parkbeli élet zajait.

Díj

Igen, mint a cím is utal, nem részt hoztam, bár már ideje lenne, hanem egy díjat. Amit újonnani bloggeres karrierem során először kaptam meg hú, de körmönfontan fogalmazok. Ha már itt tartok, szeretném megköszönni a négy feliratkozómnak, mert lehet, más le lenne törve egy ilyen szám miatt, de én úgy feldobódtam tőle, hogy úgy kellett levakarni a plafonról.

A díj

hú, ez annak idején még neonon is terjengett :D

Feladatok:

1. Tüntesd fel, hogy kitől kaptad a díjat!

2. Írj tíz dolgot magadról!

3.Válaszolj tíz kérdésre!

4. Küldd tovább tíz Bloggernek vagy blognak!

Köszönöm Missy-nek és Minnie-nek

Hú. Tíz dolog magamról. Na hajrá.

1. Brutálisan könyvmoly vagyok. Viccen kívül. Legalábbis a társadalom megítélése szerint. Sajátom szerint csak szimplán könyvmoly.
2. Krav-magázok (nyugodtan utána lehet nézni, mi az, röviden egy izraeli önvédelmi sport, ami az izraeli hadsereg hivatalos harcneme. Vagy ilyesmi)
3. Bár földrajzból ötös vagyok, én és a térkép nem vagyunk jó barátok. Nagyon nem.
4. Tagja vagyok egy fansub csapatnak (feltehetőleg az egyetlennek, aminek a neve két ragozatlan orosz szóból áll).
5. Perverzebb vagyok, mint azt hinnék.
6. Imádom megbotránkoztatni az embereket, ugyanis valamiért mindenki azt hiszi, én egy szent jó kislány vagyok (jó-jó, némi alapja van ennek, de azért legtöbb részét kikérem magamnak).
7. Bár barátnőimmel úgy hülyéskedek, hogy legtöbben rosszallóan néznének rám (nagyon), ha egy olyan fiúról van szó, aki kicsit is tetszik, teljesen beparázok és még csak a szemébe se merek nézni.
8. Életemben vagy egyszer voltam egy igazi bulin, vagy ilyesmin. Nem mintha ezt utólag bánnám.
9. Utoljára óvodában ballagtam, pedig már 16 éves vagyok.
10. Ügyetlen vagyok. Nagyon. Két ballábas, két balkezes és még szöszi is (még ha a hajszínem barna is), így akkorákat tudok alakítani, mint az annak a rendje.

1. Mi a legnagyobb álmod?

2. Melyik városban élnél legszívesebben?

3. Van legjobb barátod?

4. Hamar barátkozol meg emberekkel?

5. Van valaki, aki támogat az írásban?

6. Honnan jött az ihlet a blogodhoz?

7. Van kedvenc tantárgyad?

8. Van valami hobbid?

9. Gumicukor vagy csoki?

10. Ha egyetlen napig egy sztárral lehetnél, ki lenne az?

1. Olyannal foglalkozni, amit szeretek.
2. Igazából mindegy. A lényeg, hogy otthon érezzem ott magam (vagy hogy tudjak tájékozódni ott). 
3. Igen, van.
4. Felszínesen viszonylag igen, mire a barátság el is mélyül, az hosszabb idő.
5. Öhm, azt hiszem.
6. Ehhez? Ez egy nagyon hosszú sztori. A lényeg, hogy annak idején akartam írni egy fanfictiont (igen, lehet, egyeseknek meglepő, de ez az) két megadott szereplővel, akiket azt akartam, hogy ellenségek legyenek (ez a szál mindig nyerő volt, főleg egy 12-13 éves lánynak), aztán elkezdtek egymás után jönni a hátteret kidolgozható ötletek, így megjött a sztori. Szóval olyan igazi nagy ihlet nem volt.
7. Igen és bármennyire is meglepő (bár akik jártak egyszer is a személyes blogomban, azoknak biztos nem) a matek az.
8. Igen, azt hiszem. Olvasás, írás, mangaolvasás, időnként anime nézés, mangaszerkesztés és sorozatfüggőségben is szenvedek.
9. Gumicukor. Kérdés nélkül.
10. Gondolkoztam sztárokon, de igazából rájöttem, hogy nem is egy nagy sztárral, hanem inkább az én szememben sztárral töltenék egy napot, aki Ruta Sepetys. Ó, vagy esetleg Meg Cabot. Ő olyan, akit már csak a könyvei miatt imádni kell.

Kellene nekem is tíz kérdést írnom, ugye?

1.  Van kedvenc íród? Ha igen, ki?
2. Számít, milyen nemzetiségűek egy történet szereplői? Ha igen, minek örülsz a legjobban?
3. Honnan jött az íróneved?
4. Mikor és hol kezdtél blogolni?
5. Milyen viszonyt ápolsz a fanartokkal? idióta kérdés, bocsi
6. Mi  (volt) az a tantárgy, amit sose tudsz/tudtál megtanulni?
7. Mi akartál lenni kicsiként?
8. Ki a példaképed?
9. Írsz bakancslistát?
10. Megkaptad már korábban is ezt a díjat?

Tíz embert kötve hiszem, hogy tudnék nevezni, szóval csak annyit, amennyit sikerül:
 Luna és Maiev (mivel ketten írják, így közösen kapják), Salera (bár már biztos megkapta), AudreyFictions (akire már neonos koromtól kezdve felnézek), Crazy Tiny (akinek a kémei belopták magukat a szívembe) és Setter Elizabeth
Sajnálom, ennyi sikerült. De legalább a fele meglett.

Karácsonyi extra

Igen, tudom, mindenki boldog karácsonyt kíván, mindenki karácsonyra hoz külön részeket, de úgy gondoltam, idén talán ennyivel talán én is kedveskedhetek. Remélem, hoz annyi örömöt nektek az elolvasása, mint nekem a megírása. Nem kell megijedni, a végén nem gépeltem el azt a bizonyos nevet, hanem egy új szereplővel találkozhatunk, akinek a későbbiekben nagy szerepe lesz, mivel ha már itt van a karácsony, nem bírtam ki, hogy őt kihagyjam a történetből (ugyanis be kell vallanom, ő az én titkos kedvencem). Száz szónak is egy a vége, jó szórakozást az extra fejezethez, amihez ezúttal egy kis háttérzenét is hoztam, ami ugyan nem karácsonyi, de nekem ihletet adott az írása közben.

– Boldog karácsonyt!

– Már eljött karácsony? Ez az egész rettentően elhúzódik én pedig kezdek megőrülni ettől az egésztől.

– Tudom, és őszintén sajnálom magát emiatt.

– Mi ez a hirtelen változás? Korábban a kifakadásaimat csak némán végighallgatta, majd közölte, miről kezdjek beszélni.

– Ma mégiscsak karácsony van. Magának pedig itt kell lennie. Legalább egy kicsit kellemesebbé akarom tenni az ünnepeit, még ha ez nem is szabályos.

– Ön dönt, miről beszélek, nem? Akkor ezzel nem is szeghet szabályt, igazam van?

– Nem egészen erről van szó. Csak annyit kérek, egy kicsit bízzon meg bennem.

– Tehetek mást?

– Na látja, ez a beszéd! Először arra kérem, mesélje el nekem a legkedvesebb karácsonyi élményét, hogy valamit mégiscsak bevezethessek a jegyzőkönyvbe.

– Úgy tűnik, ma komolyan ünnepi hangulatban van. Bár nem tudom megérteni sem ezt, sem azt, hogy mi értelme van, ha szeretné, elmesélem.

Miután betöltöttem a tizennyolcat, nagykorúként elhagyhattam az otthont és beköltözhettem az első saját lakásomba. Akarom mondani, lakásunkba. De mivel decemberben van a születésnapom, előtte meg kellett várni, hogy leérettségizzek, csak utána lettem szabad, így az első közös karácsonyunkon már tizenkilenc voltam. Igaz, a korábban is bejött hozzám az otthonba és megajándékoztuk egymást, de ez volt az első, ami a mi karácsonyunk volt.

Aznap sokáig dolgoztam, mert bármilyen meglepő is, senki más nem vállalta be ezt az időszakot, csak én, extra fizetésért cserébe. De nem is bántam, mivel előző este Andy is közölte, hogy sokáig dolgozik, így csak egyedül lettem volna a lakásban karácsonykor, aminél kevés lehangolóbb dolog van.

Már épp zártam a bárt és köszöntem el a törzsvendégektől, amikor megcsörrent a telefonom. Az otthonból hívtak, hogy találtak valamit, ami hozzám tartozik, ezért be kell mennem. Így hát kénytelen-kelletlen visszamentem arra a helyre, ahová megesküdtem, hogy többé be sem teszem a lábamat. Ott Mirta fogadott, zavart arckifejezéssel, arról magyarázva, hogy eltévedt a környéken és semmilyen jobb ötlete nem volt, minthogy engem felhívasson. Nagy sóhaj után végül inkább semmit sem szóltam, csak közöltem vele, hogy kövessen és köszönés nélkül kisétáltam az otthonból.

Ahogy kiléptünk, Mirta hirtelen bekötötte a szememet és meglökött, így beestem egy autóba, amiről később kiderült, hogy egy taxi volt, amit azalatt hívott, míg úton voltam oda. Miután valamit sutyorgott a vezetőnek is, elindultunk. Ijesztő érzés volt, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk vagy hová tartunk, de valahogyan izgatottá is tett. Nem sokkal később a taxi megállt, Mirta pedig elkezdett vezetni. Fogalmam sincs, miért nem ellenkeztem egyszer sem, talán csak túlságosan ledöbbentem ahhoz, hogy normálisan reagálni tudjak. Viszont ennek hála a munkatársnőmnek könnyű dolga volt, ellenállás nélkül követtem, be egy ajtón és fel jó sok lépcsőn keresztül.

Végül hallottam, ahogy egy zárral ügyetlenkedik, majd pedig levette a szememet bekötő kendőt és távozóban odavetett egy boldog karácsonyt. Ahogy nagyokat pislogva kitisztult a látásom, a saját lakásunk ajtajában találtam magam. Bentről semmilyen zaj nem hallatszott, így óvatosan besétáltam. A nappaliban egy hatalmas, feldíszített fát láttam meg, ami égői bevilágították enyhe fényükkel a szobát. Alatta sok ajándék volt, de ahogy körülnéztem, azt is észrevettem, a teljes lakás ki van díszítve, ettől pedig teljesen elállt a lélegzetem. Miközben én lebénultan álltam, finom érintéseket éreztem meg a nyakamon, amikért felelős ujjak játszva félresimították a nyakamba lógó hajamat. Mire feleszméltem, már egy nyaklánc lógott a nyakamban, előttem pedig a vigyorgó Andy állt. Még mielőtt bármit is kérdeztem volna, kezembe vettem a medált, amin egy gitár és egy liliom volt, a hátába pedig pár szó volt gravírozva „Bloomnak Andytől az első közös karácsonyunkra. Mindig szeretni foglak hercegnőm.”. A becenevektől, amiket rám aggasztott, mindig felment bennem a pumpa, de akkor még ez is jól esett. Az egésztől elállt a szavam, így csak a kezemet a szám elé kapva sírtam, mire ő nevetve letörölte a könnyeimet és magához szorított.

Azon az éjszakán végül nagyon keveset aludtunk, viszont annál többet beszélgettünk és nevettünk. Elmesélte, hogyan tervezte meg lépésről lépésre azt a napot és hogyan beszélte rá Mirtát a közreműködésre, a többieket pedig le arról, hogy esetleg ők is vállaljanak műszakot a bárban. Átadtam én is az ajándékomat, ami egy pengető volt, hátulján a „rocksztáromnak” felirattal, amit én véstem bele egy kis késsel. Megnézegettük a csomagokat is, melyek részben a bandatársaitól jöttek, akik teljes mértékben támogattak minket, így számtalan furcsa ajándékkal halmoztak el. Volt egy csomag a szüleitől és a főnökömtől, sőt legnagyobb meglepetésemre az otthon vezetőjétől is.

Akkor minden tökéletes volt, tudja? Életemben először volt igazi karácsonyi hangulatom és értettem meg az ünnep lényegét. De még ha nem is lettek volna ajándékok, sem Andy eszement meglepetése, akkor is csodálatos lett volna. Mert az az este a miénk volt.

Többé már nem lehet olyan karácsonyunk, mint az volt egykor, így ahányszor eszembe jut ez az eset, összeszorul kicsit a szívem. De annyi emlékkel vagyok így, hogy már fel sem tűnik. Kedves és szép, szomorú vagy rossz emlékek, édes mindegy már. – Egy apró gunyoros mosoly ült ki arcára. – A kérdés, hogy önnek megfelelt? Kielégítette az elvárásait?

– Tökéletesen. Jegyzőkönyvbe is veszem, aztán van egy meglepetésem.

– Meglepetés? Már az is elég meglepetés volt, hogy ezt kérte, hogy meséljem el. Ha pedig a jegyzőkönyvnél vagyunk, hol az asszisztense?

– Ma azt kértem, ne jöjjön el. Nem kell még egy ember, aki tanúja lehet annak, mit teszek – ezzel kinyitotta az ajtót és kivezette Bloomot, át egy másik szobába. Ahogy meglátta az ott lévő két alakot, felkiáltott:

– Stella! Mitzy! Ti meg hogy kerültök…– kezdte volna el, mikor valaki megszakítva a mondatát megkocogtatta a hátát – ide? – fejezte be meglepetten, hatalmas mosollyal az arcán és egy pillanatra el is felejtette a szobában lévő két lányt. – Sky! – sikított fel újra, pedig mentségére szóljon, nem volt az a sikongatós fajta. – Hiányoztál – súgta végül a fiú nyakába, hogy az magához szorította.

– Te is nekem – mormolta az bele a nyakába.

– Miss Peters! – szólt oda a pszichológus. – Három órát sikerült szereznem maguknak. Boldog karácsonyt! – Bár Bloom a három órát követő szavakat már meg sem hallotta, az idős férfit nem zavarta ez és mosolyogva hagyta ott a társaságot.

Amikor Bloom felébredt, lerúgta magáról a takaróját és körülnézett. Közel sem volt hideg, sem pedig karácsony, mint ahogy emlékezett. Hát persze. Csak egy álom volt. Egy gyönyörű álom, a múltról és egy olyan jövőről, ami sosem fog bekövetkezni. De akkor egyszer nem bánta. Egy kis időre boldog lehetett, ez pedig igazi karácsonyi csoda volt. Még ha nem is volt karácsony.

2.5 Fejezet

  Meghoztam a legújabb fejezetet, igaz, rettentő nagy késlekedés után, de egy új designnal kiegészítve. Remélem, mindkettő elnyeri valaki tetszését. Jó szórakozást a részhez, ami neked eddig az egyik személyes kedvencem.

Tizennégy évesen senki sem nevezett volna normálisnak. Fél évvel a születésnapom előtt a nevelőszüleim elváltak, én meg nevelőapám nyakán maradtam. Mike sosem bírta jól a nehéz helyzeteket, és ez akkor sem volt másképp, mikor Vanessa elhagyta. Így az sem különösen meglepő, hogy két hónappal a születésnapom előtt elvettek tőle, mivel az alkoholban kereste a vigaszt.

Ahogy visszakerültem, az otthon dolgozói elnézőek voltak velem szemben. Egészen a nagy balhémig. Ugyanis az az időszakom az iskolában sem volt zökkenő mentes. A tanulással még csak-csak boldogultam, de az osztálytársaimmal közel sem. Mindig is céltábla voltam, de ahogy elterjedtek a pletykák a nevelőapámról, úgy fokozódtak az engem érő szekálások, beszólogatások. Rengetegszer hallottam, hogy a nevelőszüleim miattam váltak el, hogy a nevelőapám nem bír elviselni, ezért iszik. A születésnapomon, valamivel azután, hogy elkezdtek azzal csúfolni, hogy senkinek se kellek, ezért kerültem vissza az otthonba, betelt a pohár, és bevágtam egyet az engem szekáló lány képébe. Így az ajándékaim egy igazgatói és egy pszichológusi látogatás lettek.

Az igazgató nem különösebben meglepődve írt be nekem, míg a pszichológus szinte perverz örömmel próbált vájkálni az életemben. Az előbbire jobban reagáltam, így a kezelések végére már a pszichológus is utálta az alkalmainkat. Szerencsére nem tartottak olyan hosszú ideig, viszonylag gyorsan lezárta. Viszont következményeképp a vezetőség kitalálta, hogy kellene nekem valami, ami leköti a felesleges energiámat, így azt nem az osztálytársaimon vezetném le. Ez pedig egy munka lett a Fruit Music Barban, ami a környék legmenőbb kávézója, teázója, koktélozója és bárja volt egyben. Én az ott lévő forgatagból csak a mosogatással vettem ki a részemet kezdetben.

Tizenöt évesen állandó helyem volt az igazgatónál. Egyre több balhém volt és érdekes módon mindig én lettem a rosszfiú. Mivel én voltam a szerencsétlen sorsú árva, ezért nem rúgtak ki, de senki sem mentette a bőrömet, mint az osztálytársaimnak. Nem volt könnyű helyzet, de ekkorra már én is eléggé megedződtem. A dolgok akkor fordultak rosszabbra, amikor felröppent egy pletyka arról, hogy a két évvel felettem járó Andynek megtetszettem. Ő volt az osztályunk bálványa, hiszen idősebb volt, magas, helyes és még zenész is. Az, hogy szemet vetett rám, az osztályba, sőt az évfolyamra járó lányok nagy részét teljesen feldühítette és ellenem fordította. A tinédzser lányok pedig köztudottan kegyetlenek és őrültek, így az, hogy innentől kezdve a cuccaimat megrongálták, elrejtették és ott ártottak nekem, ahol csak tudtak, szinte magától értetődő volt.

Tizenhat évesen öngyilkosságot kíséreltem meg. Ez egy hónappal azután volt, hogy Andy először megjegyzést tett a szoknyámra. Akkoriban elkezdett velem flörtölni, a kávézóban is folyton a nyakamra járt, habár közben barátnője is volt. Az ő szemében ezek csak ártatlan megjegyzések, szekálások voltak, de a féltékeny barátnő, exbarátnők és önjelölt leendő barátnők szemében az én megbocsáthatatlan vétkeim voltak. Nem egyszer kaptak el a mosdóban, a haj és a bőr reakcióját a tűzre kutató kísérletükhöz alanyként. Egy hónap alatt besokalltam ebből. Elegem lett az egész életemből, ahol végig csak én voltam, aki szenvedett, ahol sosem kaptam semmi jót, ami nem ért volna nagyon hamar véget, ahol nem volt olyan ember, akiben teljesen megbízhattam volna, akit tényleg érdekel, mi van velem. Arról, hogy szeressenek, rég lemondtam, de az iránt még mindig vágytam, hogy valaki ne csak bántson engem. Ekkorra viszont minden reményemet elvesztettem.

Egy délután ahelyett, hogy visszamentem volna az otthonba munka után, a közeli parkba vezetett a utam, ahol egy fa alatt készültem fel a halálomra. A táskámban az a nagy mennyiségű nyugtató volt, amit be kellett volna szednem az azt megelőző hetekben, hónapokban. Felmarkoltam egy nagy adag gyógyszert és víz segítségével leküldtem a tablettákat. Ahogy elvesztettem az eszméletemet, utoljára még egy árnyat láttam elsuhanni.

Mint az nyilvánvaló, nem haltam meg. Az alak, akit láttam, Andy volt. Épp a megszokott köreit futotta a parkban, mikor észrevette, hogy eldőlök a fa alatt. A kezemben és az előttem lévő gyógyszerekből egyből levette, mi történt és azonnal hívta a mentőket. Velem jött a kórházba, ahol kimosták a gyomromat, hogy túléljem a próbálkozásomat.

Mikor felébredtem, Andy már nem volt ott. Az orvosok elmondták, mi történt velem, hogy hogyan mentett meg. A nővérek áradoztak nekem arról, hogy milyen helyes volt az, aki megmentett és ha ilyen emberek vesznek körül, máris kevésbé éri meg az az öngyilkossági kísérlet. Meg sem próbáltam mindehhez jó képet vágni. Arra vágytam, hogy véget ér a szenvedésem, de még ez sem sikerült.

Röpke időn belül megérkezett az otthon képviselője is, akitől olyan mértékű fejmosást kaptam, hogy még inkább elkeseredtem, amiért nem sikerült a kísérletem. Miközben hozzám beszélt, folyton azon járt az eszem, mennyi módon csinálhattam volna valamit másképp, hogy most ne legyek itt. Egy idő után észrevette, hogy üveges a tekintetem, így még egyet rám ordított és otthagyott, közölve, hogy másnap hazamehetek, addig itt tartanak. Egy nővér hozzátette, hogy az én érdekemben. Érzi a helyzet iróniáját, ugye?

Ezt követően a nővér magamra hagyott, de nem sokáig élvezhettem a magányomat, ugyanis Andy tért vissza hozzám, kezében egy szál fehér liliommal. Minden megjegyzés nélkül elkezdett fecsegni össze-vissza, mialatt a virágot a szobában lévő szekrényre tette. Nem értettem, miről hablatyolt, főleg, mivel néha mindenféle összefüggést nélkülözve követték egymást a gondolatok. Most sem tudom felidézni egy szavát se, ellenben azzal a beszélgetésünkkel, amit azután folytattunk, hogy sikerült megszakítanom őt. Érdekes módon a mai napig minden szóra emlékszem.

– Megtennél nekem valamit? – szólítottam végül meg.

– Igen? – Mosolya kedves és ragyogó volt, aminek már a látványától jobban érzi magát az ember.

– Megfognád azt a virágot és kimennél?

– Hogy? – A mosolya immár zavarodottsággal keveredett az arcán.

– Fogd meg azt a virágot, menj ki és hagyj békén. Szépen kérlek. Nem fogok lekeverni neked egyet, sem ágyékon rúgni vagy elküldeni a fenébe. Egyszerűen csak arra kérlek, egy életre hagyj békén.

– Nem értelek – nevetett fel erre, de a hangjában már nyoma sem volt a korábbi mosolya vidámságának.

– Akkor elmagyarázom. Nem fogok neked arról szövegelni, mit is jelent nekem, hogy megakadályoztad az öngyilkosságomat, mert az már mindennek csak a teteje volt. A dolgok már akkor rossz irányba fordultak veled, velünk kapcsolatban, amikor megjegyzést tettél a szoknyámra, majd pedig flörtölgetni kezdtél velem. Nem értem, mi tetszik neked bennem, mi az, amit másokban nem találsz meg. A vörös hajam? Leborotválhatom. A szeplőim? Használhatok alapozót. Esetleg a karcsúságom? Arról nem én tehetek. Ha az embernek élni sincs kedve, étvágya se jelentős. De ezen is változtathatok. Csak mondd meg, mi az, ami bejön neked rajtam és megoldom a problémát! Mert lehet, hogy te jól szórakozol, de én nem. Nem véletlenül öntöttelek le a múltkor. Hiszen nekem ez mind csak plusz vesződség, újabb ok arra, hogy utáljanak és bántsanak. Szóval fognád a hülye vigyorodat meg a liliomot és eltűnnél az életemből?!

– Ahogy akarod, nem fogok az akaratod ellenére itt lenni. De van pár dolog, amit tudnod kell. Először is, sosem fogok bocsánatot kérni azért, mert megmentettem egy ember életét. Ha pedig rólad van szó, még annyira se. Ugyanis én nem csak szórakozok veled, én komolyan gondolom a bókjaimat, mikor flörtölök, nekem igenis fontos vagy, még ha te ezt észre sem veszed vagy nem akarod észrevenni. – Még egyszer rám pillantott, majd otthagyott. A virággal együtt. Nem tudom, előtte mennyi ideje nem sírtam már, de ahogy a kezembe vettem a törékeny liliomszálat, a szememet elöntötték a könnyek.

2. Fejezet

  Sziasztok! Ha látja ezt egyáltalán valaki.

Hoztam az újabb részt, remélem, tetszeni fog, vagy ha nem, akkor kapok egy kommentet, miért nem.

 Egy házasság nagy felelősség. Teljesen más, mintha a ember csak együtt élne a másikkal. Teljes életre szól, az állam tud róla, kilépni belőle csak jó sok hivatalos papír benyújtásával lehet. Egy házasság annak egyértelmű jele, hogy a kapcsolat szoros. Ha megvolt az esküvő, nincs visszaút. Nem lehet már többet lelassítani, nem lehet visszakozni, a legfontosabb lépésen már túl van az ember. Nem is! Mert a házasság után jönnek a gyerekek. A gyerekek nagy felelősséggel járnak és rengeteg kiadással. Arról ne is beszéljünk, hogy mekkora érettség kell egy ilyen döntéshez. Hiszen az ember mégiscsak alakítója lesz egy másik ember életének. Mi van akkor, ha elrontja? Az ilyen hibákat nem lehet kijavítani és a gyerekek egy életen át haragudhatnak emiatt rá. Akkor meg mi van, ha ő nem is akar gyereket? Mi van, ha…

– Gondjaid vannak a koncentrálással? – Mi van ha gondjai vannak a koncentrálással? Várjunk csak! Neki nincsenek gondjai a koncentrálással! – Hallasz engem? – Kit kellene hallania? – Bloom! Hahó! Föld hívja Bloomot! – Erre riadt végül fel a gondolatmenetéből. Ekkor jött rá, hogy teljesen máshol járt.

– Látod Mirta, mondtam, hogy meg sem hall téged – szólt oda az őt szólongató munkatársnőjének Mitzy, aki szintén velük dolgozott.

– Igazán sajnálom. Csináltam valami bajt?

– Dehogyis. Pont ez az ijesztő az egészben. Teljesen fapofával csináltál végig mindent, felvetted a rendeléseket és kivitted a dolgokat, de semmi mást nem hallottál meg és nem is reagáltál semmire sem. Tisztára, mint egy robot.

– Akkor rendben. Sajnálom – folytatta Bloom a munkát, de még mielőtt kidobhatott volna egy szalvétát, Mirta elkapta a kezét,

– Megbolondultál? Ki ne dobd!

– Miért ne?

– Egy telefonszám van rajta. Az a srác adta, ott! – mutatott rá egy férfira, aki a jelenetet szemlélve arra kacsintott.

– Hagyd már! Ő komoly kapcsolatban él, neki nem kell holmi helyes figura telefonszáma. Úgyhogy én ezennel le is nyúlom.

– Csak nyugodtan – nyújtotta át Bloom a szalvétát.

Nem volt jó ötlet, mert Mirta egyből vitába szált vele ez ügyben. Míg két társa vitatkoztak, ő nekiállt a mosogatásnak, félretéve a gyűrűjét, hogy az el ne ázhasson. Azonban amint a gyűrűhöz ért volna a keze, megállt. Milyen menyasszony lenne, ha még egy nap sem telt el, ő pedig máris levenné a gyűrűjét? Így ahelyett, hogy levette volna, csak az ujján forgatta. Elmosolyodott, ahogy megfigyelte, milyen tökéletesen lett hajtva. Andy mindig tudta, hogyan csináljon apróságokból kincseket.

– Hé, mi ez a gyűrű? – rontott bele Mirta ismét a gondolkozásába.

– Andy-nek már egy normális gyűrűre se telik? Tudom, hogy elég szűkösen éltek, de ennyire? Nem kellene megtanulnotok jobban takarékoskodni vagy más állást vállalni?

– Fogd be, Mitzy! Ezt a gyűrűt ő készítette nekem és jóval többet ér számomra, mint akármilyen gyémántgyűrű érne – akadt ki, majd szinte megállás nélkül folytatta. – Lányok, ugye tudjátok, hogy nem sokára megyek? Kiviszem még ezt a két rendelést, aztán indulok. Nem lesz baj, igaz? A főnök belement.

Nem várta meg társai válaszát, csak cselekedett. Elintézte a munkáját, majd sietősen lecserélte a munkaruháját. Sejtette, hogy megbántotta a két lányt, de nem tudta érdekelni. Mirta egy buzgómócsing volt, így megszokhatta már, ha nem figyelnek rá, Mitzy pedig… Vele sosem volt jóban. Míg a másik lány próbálta az ellenkezőjét tettetni, ő meg se próbálkozott vele. Úgy tartotta, semmi értelme se lenne. Mitzy már azóta utálta őt, mióta összejött Andy-vel. Valahogy meg is lehetett érteni ezt, hiszen ő volt az a lány, akit a fiú faképnél hagyott Bloomért. De mivel ez már jó pár éve történt, ezért Mitzy gyűlöletét mára már csak a megszokottság fűtötte. Ezzel szemben Bloom sosem tartotta szimpatikusnak a lányt. Az a típus volt, akit mindig is messziről elkerült. Kiló vakolat, sokat mutató ruhák és menő, de hamis barátok. Ő jobban szerette a kényelmes, sötét göncöket és hanyagolta az álbarátokat. Ezért is nem törődött a két munkatársával se. Értelmetlennek tartotta és cseppet sem volt kedve velük lenni. Akkor meg kit áltasson?

1.5 Fejezet

Még mielőtt belekezdenék ebbe a részbe, picit papolok is, ugyanis eddig egyszer sem tettem meg. Bemutatkozni nem fogok, megtaláljátok elég helyen a honlapon, ki az író, a történetről lévő fontos információkkal senkit sem fogok untatni, azt itt megtaláljátok. Csak annyit szeretnék kérni, hogyha valaki véletlenül idetévedne, megtisztelne engem egy véleménnyel megjegyzésben, chatben, vagy esetleg alul pipálással? Mert nekem nagyon sokat jelentene.

Emellett egy kicsit a fejezet címéről. Minden fejezet után egy-egy ilyen feledik fejezet fog következni, mint ez, remélem, senkit sem kavar meg és az összefüggések világosak lesznek :)

Köszönöm szépen annak, aki ezt végigolvasta, itt is van a fejezet:

 – Szóval Andy volt az első szerelme.

– Helyesbítenék, ő volt az első ember, akit szerettem.

– Senki más? Az a rendőrnő. Tudja, Stella Maloon. Vele olyan szoros kapcsolata volt. Őt nem ismerte korábbról?

– Olvasta a jegyzőkönyvet, nem? Akkor meg miért kérdez ilyeneket? Hogy elmondjam, hogyan is találkoztam Stellával? Hogy mennyire ki voltam éhezve egy emberi kapcsolatra? Hogy hogyan lett ő a legjobb barátnőm, akit végül csúfosan elárultam? Erre kíváncsi? Mert ha igen, olvassa el a rendőrségi jegyzőkönyvet újra. Minden le van ott írva. Az ő vallomását is olvashatja. Nem kell engem faggatnia.

– Kérem, nyugodjon meg. Nekem most az a dolgom, hogy az ön nézőpontját is megvizsgáljam.

– Nem, maga egy pszichológus, akinek az a feladata, hogy eldöntse, őrült vagyok-e. Elárulom, nem vagyok az, de most már egyre inkább annak érzem magam. Szóval megtenné, hogy eldönti végre, maga hogy látja? Mert szívesen mennék mind a börtönbe, mind az elmegyógyintézetbe, csak itt ne kelljen lennem. Csak ne kelljen magával minden nap beszélnem. Mert tudja, mennyire őrjítő ez? A folytonos várakozás, az érzelmek, amiket a beszélgetések felkavarnak bennem, az emlékek, amik nem hagynak aludni. Nem lehetne, hogy inkább hagyja, hogy eltemessem mindezt?

– Tudja, hogy ezt nem tehetem és a vizsgálatot még közel sem fejeztem be. Szóval megtenné nekem, hogy mesélne még kicsit Andy-ről?

– Mit akar tudni? Hogy mennyire szerettem? Hogy mit éreztem akkor, amikor a koszos szalvétából készült gyűrűt az ujjaimra húzta? Hogy mennyire védtem azt a gyűrűt mindentől? Vagy mire?

– Meséljen arról, amiről szeretne.

– Nem szeretnék mesélni semmiről sem. Mondja meg, mit akar hallani és arról beszélek.

– Annyira szerette őt, most miért nem akar róla mesélni? Nem térnek vissza azok a szép idők? Vagy igazából nem is voltak annyira szépek, mint ahogy állítja?

– Nem akarom feltépni a sebeimet. Sok időbe telt, míg legalább eddig begyógyultak, nem szeretném elölről kezdeni, ha nem muszáj. Szóval mondja el, mit vár és én elmondom.

– Ha magától ennyire nem akar beszélni, akkor mondja meg nekem, mit érzett, amikor először megjegyzést tett magára.

– Honnan ismeri ezt az esetet? Ne, ne is válaszoljon! Biztos a volt osztálytársaimtól hallotta. Meglepődtek, hogy ezzé váltam? Bár talán már akkoriban is számítani lehetett erre. De nem terelem a témát, ne nézzen rám így. Amikor először beszólt nekem, dühös voltam. Nem voltam olyan, mint a többi lány, akikre megjegyzést tett, nem akartam, hogy lealacsonyítson hozzájuk. Igazából az, hogy leköcsögöztem, inkább azért meglepő csak, mert ha nem fogom eléggé vissza magam, monoklival megy aznap haza. Akkoriban nem volt nagy kontrollom, a nevelőotthonban nem tudtak megregulázni. Én voltam az, aki kilógott a többiek közül, a különc, vörös hajú, magának való erőszakos lány.

– Nem akart megváltozni? Nem akarta, hogy jobban szeressék az emberek?

– Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá.

– Mi változott meg későbbre?

– Én. Andy megmutatta nekem, hogy milyen az, amikor szeretik az embert, a hiányával pedig szükségem lett rá, hogy legalább egy ember szeressen. Amíg ő ott volt nekem, nem számítottak az ilyen dolgok. Akkor még csak ő volt a fontos nekem.

– Köszönöm, mára elég volt.